A paraszti gazdálkodásban a ló ellensúlyozta a gépek hiányát és a közlekedésben is nélkülözhetetlen volt, néhol fogyasztásra is hasznosították. A 20. század elején megjelenő motorizáció ellenére a katonaságnak továbbra is szüksége volt lovakra és málhásállatokra. Az Osztrák–Magyar Monarchia 4 milliós lóállományából Magyarország 2,5 milliót adott. Bár a hadsereg az ország lóállományának 42%-át igénybe vette, a parasztoknak engedélyezték valamennyi igásállat – ló vagy ökör – visszatartását. Az igaerő elvonása a mezőgazdasági munkákat jelentősen hátráltatta: nehézkessé vált a talaj termőképességének fenntartása, nőtt az ugar területe. A háború után a magyarországi ménesek legnagyobb részét hadizsákmányként hurcolták el a megszálló cseh, szerb és román seregek. A lóállomány minősége is legyengült, mivel a fajállományok elfogytak vagy elpusztultak. A világégés után a ménestartás a legtöbb helyen megszűnt és kizárólagossá vált az ólas, istállós tartásmód. Még a nagykunsági városokban is gyakran előfordult, hogy a lovak a gulyával együtt legeltek, mert a gazdaközösség már nem volt képes ménest kiállítani. A két világháború között zugfedeztetésekkel, hideg- és melegvérű lovak keresztezésével a parasztok igényeit is kielégítő munkalovakat tenyésztettek ki. Az állomány veszteségét csak az 1920-as évek végére tudták valamennyire pótolni, de 1942-re még mindig csak 900 ezer ló volt a mai Magyarország területén.